Jennifer Armentrout: Obszidián - Luxen 1.

"Mondok valamit.
- Mit?
– Megtaláltam a blogodat.
Ó, édes Jézusom! Hogyan talált rá? Mindegy, fontosabb, hogy megtalálta. Kiadja a Google? Hát ez igazán remekséges, extra tejszínhabbal.
– Megint nyomozol utánam, látom már. Szerezzek távoltartási végzést?
– Álmaidban, cica. – Önelégült mosolyt villantott rám. – Azokban már úgyis szerepelek, nem?
– A rémálmaimban, Daemon – feleltem szemforgatva. – A rémálmaimban!"
 
"Csípőre tett kézzel léptem a víz partjára.
– Boldog vagy? – tudakoltam.
Daemon arcáról leolvadt a mosoly, és csak nézett rám.
– Sosem vagyok boldog a társaságodban.

- Mit mondtál? - Összeszűkülő szemmel néztem kifejezéstelen arcát. Nem mondhatta, amit hallani véltem.
- Semmit. Jobb lesz, ha bejössz, mielőtt a lábujjaid is elvörösödnek."

Kezdetben nem túlzottan érdekelt ez a könyv, valahogy egy érzést nem tudtam száműzni, ami azt sugallta, hogy ez félresikerülten beválasztott, ami esetemben szimplán annyit tesz, hogy nem nekem való Vörös Pöttyös könyv. De aztán mégsem hagyott nyugodni a dolog, meg a borító is szemrevaló ráadásul. Jó darabig nem különösebben hatott meg Daemon, nem értettem, miért van oda tőle mindenki, elvégre egy seggfej, hiába néz ki fantasztikusan - az életben is így vagyok ezzel, tudjátok, van az a mondás, hogy a megszólalásig szép.

Na szóval első körben Daemontól nem ájuldoztam, a történet és a sztori azonban annál jobban tetszett. Később arra jöttem rá, hogy ehhez a seggfej jelzővel illetett fiú is hozzájárult, mivel üdítően hatott, hogy nem egy tipikus szerelmi naagy egymásra találásról van szó, hanem újítást sikerült belevinni azzal, hogy a szereplők úgymond utálják egymást, csipkelődnek, szórakoztató párbeszédeik vannak (a fenti idézetek csak töredékei azoknak:), miközben mégis vonzódnak egymáshoz, legalábbis az egyik fél mindenképp. Ja, igen, a főszereplő lányt, Katyt eddig kihagytam, róla annyit kell tudni, hogy új helyre költözik az édesanyjával, és míg a szomszédban lakó testvérpár közül Dee rendkívül örül, hogy új barátnőre tehet szert, addig Daemon az első perctől kezdve ellenszenvvel viszonyul irányába. És ezt persze nem értjük, csak később, fokozatosan bontakozik ki, hogy mi van emögött, mi az a furcsa klikkesedés, amiben vannak, és miért utálja Daemon, hogy a húga barátkozni szeretne Katyvel. Dee egyébként végtelenül aranyos és szeretnivaló személyiség, őt kedveltem Daemon helyett is.:D A főhőssel pedig minden könyvesblogger szimpatizál, ebben biztos vagyok, hiszen Katy szintén könyvekről blogol, akárcsak mi.:) 

A fülszövegből persze kitalálható, hogy Katy mibe keveredett, és szépen van kidolgozva ez az egész háttértörténet. A Luxenek múltja és a jelenlegi helyzetük a Földön, az ellenség és a velük való csaták, engem megfogott. Nem kell tartani attól, hogy netán sci-fi, mert bár tényleg "fénylényekről" van szó, nem skatulyázható be, inkább egyszerűen csak egy jobbak közé sorolható fantasy ifjúsági regény.

A könyv végén megijedtem egy pillanatra, mert nem gondoltam, hogy a végére értem, lelkesen lapoztam és erre szembe találtam magam a köszönetnyilvánítással, miközben még ott lapult vagy 50 oldal a hátsó borító előtt. Oké, szóval van részlet a következő kötetből, mivel könyvsorozat, és ez nem volt titok. Azonban (!) egy kellemes meglepetés ért, miután majdnem felháborodtam, mert három fejezetet kapunk, ami Daemon szemszögéből íródott! És hogy ez mennyire kellett nekem, azt el nem tudom mondani - mivel ekkor még mindig nem sikerült meggyőzni arról, hogy rajongani kell Daemonért, de ez a befejezés elérte és vitt mindent.:)

A folytatás év vége felé várható, a borítója nagyon klassz (remélem, azon is ilyen hatásos lesz Daemon szeme), és alig várom, hogy olvashassam!:)

Ui: az ufók az új vámpírok (?). 

5/5


373 + ~23oldal
Könyvmolyképző Kiadó


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése